Szolnoki Olajbányász – ZTE Heraklith 84-82 (49-32)
Szolnok, 4000 néző. Vezette: Szamos, Szilvássy
OLAJBÁNYÁSZ: Tóth Z. 4, Tóth A. 17/9, Tyubin 24/15, Berkics 20, Abeljanov 4. Csere: Horváth 11/3, Kmézics 6, Kis P. Edző: Rezák László, Szalay Ferenc
ZTE: Bodrogi 11/3, Lukosius 17/3, Farkas 20/3, Földesi 4, Lekarauskas 14. Csere: Bencze T., Dobi 3/3, dr. Bencze 4, Kovács 5/3, Kiss A 4. Edző: Farkas Sándor
Harminc éve játszotta a Szolnoki Olajbányász történetének első bajnoki döntőjét. Folytatjuk visszatekintő sorozatunkat.
Az első két meccsen mindkét gárda hozta a papírformát, azaz megnyerte saját csarnokában a mérkőzést. A hatalmas várakozás Szolnokon is látszott, a ligeti körcsarnok befogadó-képességének többszörösére érkezett jegyigény. A szolnoki klubvezetők mértek, számoltak, s úgy döntöttek, a galériára (a jelenlegi játékoskijáró fölötti rész) mobillelátókat ácsolnak. Ekkor zsúfolódott be az épület történetének legnagyobb nézőserege, mintegy négyezer ember. A hangulatot leírni lehetetlen, fergeteges légkör várta a két csapatot. Az első hazai meccsen nyílt ujjficamot szenvedő Tóth Zoltán újra ott melegített a társai között, nem kis meglepetést okozva a vendégeknek. Merthogy ők bizony arra készültek, hogy az elsőszámú szolnoki játékmester a döntőben már nem léphet pályára.
Ki tudja megmondani utólag, de talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy valami elképesztő lelkesedéssel vetette magát a játékba az Olajbányász. Andrej Tyubin gyors egymásutánban dobott triplája és duplája megadta az alaphangot, s néhány perc után folyamatosan a ZTE előtt jártak a hazaiak. Tóth Zoltán remekül mozgatta társait, Lukosius nem tudta őt tartani, a különbség pedig fokozatosan nőtt. Farkas Sándor sűrű cserékkel igyekezett felrázni játékosait, de nem igazán találta meg azt az ötöst, amelyik akár csak lassítani tudta volna a remekül pörgő piros-feketéket. A nagyszünetre már-már úgy tűnt, hogy a döntő harmadik meccse a nagyszünetre eldőlt, de a ZTE nem az a csapat volt, amelyik ilyen könnyen megadta volna magát.
Edzőjük felrázta Bodrogiékat, a második félidőre Lukosius belőtte a szolnoki gyűrűt, Farkas ezúttal remekül fogta Tyubint, míg Berkics gyorsan összeszedte negyedik hibáját, így a kispadra kényszerült. Ezt a helyzetet tökéletesen kihasználta az Egerszeg, s utolérte az Olajt. Szépen lassan a jó negyedórás hullámvölgyből ki tudott kászálódni a Szolnok, Kmézics Zorán két roppant fontos kosarával már kilenc pont volt a két fél között (82-73). Aki azt hitte, ezzel vége is, az nagyot tévedett. A ZTE egy 2-9-es rohamot vezényelt, labdájuk volt a győzelemhez, de végül a házigazda megőrizte szezonbéli hazai veretlenségét.
Milyen jellemző az akkori papírformára, valamint a döntőben mutatott játékra, hogy a szurkolók máris készültek az ötödik meccsre (kevesen adtak esélyt az Olaj egerszegi győzelmének). Sokezer jegyigénylés érkezett a finálé utolsó, szolnoki meccsére, merthogy mindenki arra számított, ez a ZTE nem győzhető le saját pályáján. Ehhez képest…, na de erre térjünk vissza pár nap múlva.
