You are using an outdated browser. For a faster, safer browsing experience, upgrade for free today.
Interjúk, nyilatkozatok

Interjú Ecseki Dániellel, az Olajbányász erőnléti edzőjével

- Miként lett atlétika edző?

- Igazából itt születtem Szolnokon, a szüleim atléták voltak, édesanyám felnőtt válogatott is volt, míg édesapám vezetőedző lett az atlétika szakosztálynál. Gyakorlatilag a nyomdokaikat követve kerültem én is a sportág kötelékébe. Én is élsportoló voltam, majd hat éve elkezdtem edzősködni, azóta pedig ezzel keresem a kenyerem.

- Hogyan kereste meg a Szolnoki Olajbányász kosárlabdacsapata, és miben tud nekik segíteni?

- Nálunk működik egy Szolnoki Sporcentrum nevezetű sportiskola, amelyen belül ugyanúgy van kosárlabda szakosztály, ahogyan atlétika is. Pór Péter ott is tevékenykedik és felmerült, hogy mivel az atlétika a sportok királynője és mindennek az alapja, hogy szükség lenne egy atletikus edzőre, aki a fiúkat főleg a szezon elején atletikus képzéssel látja el. Amikor elkezdték a munkát, alapozó edzéseket hajtottunk végre, minden olyan jellegű dolgot csináltunk, mint egy atléta. Olyan feladatokat találtunk ki, amire nekik is szüksége van.

- A kosárlabdázók mennyire felelnek meg az atletikus képzettségnek?

- Amikor odakerültem, akkor azért véltem felfedezni kisebb hiányosságokat, ami után egész jól fejlődtek a srácok. Például 60 cm-es gáton kezdtünk el szökdelni, most már ott tartunk, hogy 80 cm-esen csináljuk ugyanazt a gyakorlatot. Ebben a sportágban legfőképpen magas játékosokról van szó és nekik a pályafutásuk végéig szükségük van arra, hogy gyorsak, robbanékonyak, koordináltak legyenek. Nagyon jól fejlődtek ezekben a mutatókban, nagyon elégedett vagyok velük.

- Kosármeccseken lehet is látni csapat és csapat között a mozgáskoordinációbeli különbséget?

- Igen. Azt azért tudni kell, hogy minél idősebb korosztályról beszélünk, tegyük fel egy olyan kosaras, aki mondjuk 15-20 éve már a pályán van, az egy kialakult mozgáskultúrával rendelkezik. Ezen fél év alatt elég nehéz változtatni, persze próbálkozni lehet. Ha odafigyel éppen rá, akkor tud jól mozogni, de mihelyst egy meccsen van, átbillen a mérce és teljesen elfelejti az összes olyan dolgot, amit én mondjuk mondok és kérek az edzésen. De így is élesben megmarad a 20%-a annak, amit a tréningen tanítottam és ez abszolút visszaköszön a pályán, látszódik.

- Most szezon közben milyen gyakran foglalkozik a kosarasokkal?

- Heti kétszer. Ilyenkor vannak atletikus képzések, azzal kezdjük az edzést, ez nagyjából 60-80 percet vesz igénybe. Ezután ragadnak labdát és kezdik a saját részüket. Emellett felkértek arra is, hogy fizikális tréner is legyek, mert alapjáraton az atlétikában van egy edző, aki minden feladatot ellát. Vannak válogatott atlétáim, név szerint Sipos János és Boros Bence, velük ugyanúgy fejlesztünk kondicionális képességeket is. Ily módon ezt a szerepet is betöltöm most a klubnál.

- Ha valaki esetleg nem tartja be az utasításokat, akkor az sérülés veszélyesebb?

- Azt azért nem mondanám. Nézzük például a sima futást. Az atlétikában fontos az, hogy az ember lábujjhegyen fusson és emelje a térdét, ezáltal gyorsabban fog haladni. A kosarasoknál bevett szokás, hogy ők nagyon telitalpon futnak. Erre szoktam mindig azt mondani, hogy próbáljon meg medicinlabdával pattogtatni és gyorsan kiderül, hogy nem tud. Ezért van az, hogy telitalpon sem lehet gyorsan futni. Meccsszituációban egy eladott labda után, vagy egy gyorsindítás során azért ezeket a dolgokat nehéz berögzíteni. Próbálom úgy is szeparálni az edzéseket, hogy az irányítóknál a gyorsaságra, a robbanékonyságra, irányváltoztatásokra törekedjünk, míg a magasembereknél többet szökdelünk, nagyobb súlypontemelkedést akarunk elérni. Ugyanígy a kondit is különválasztom.

- A honi kosárlabdában eddig nem volt feltétlen jellemző, most már azért kezd elterjedni hazánkban is az, hogy egy edző külön csak az erőnléttel foglalkozik. Mennyire fogadták el a csapat tagjai?

- Nagyon. Azt vettem észre, hogy nagyon elfogadtak, legfőképp úgy gondolom, hogy azért, mert megjelenésben megszereztem a tekintélyem, ugyanis minden gyakorlatot mielőtt elvégeztetek velük, én magam mutatok be. Azért az elején volt egyszer-kétszer meglepődés, hogy „nézzük már, itt a veterán atléta, aki nem is szökdel olyan rosszul”. Ezzel a fizikális állapotommal elnyertem a bizalmukat. A mai napig előfordul, hogy jönnek oda a külföldi játékosok, hogy mondjuk zsákoljak egyet, én eleget teszek a kérésüknek és utána teljesen megvannak őrülve, persze a szó legjobb értelmében. Vagy edzés után leállok velük büntetőket, meg hármasokat dobni, ha olyan van. Élvezik ők is és én is. Kezd kialakulni egy amolyan baráti viszony is. Megcsináljuk a munkát és utána néha szoktam bratyizni velük, ez nagyon tetszik nekik. Szerencsére befogadtak.

- Több utánpótlás edző is emlegette már sportágtól függetlenül, hogy 12-13 éves korukig a gyermekeknek csak atletizálni kellene.

- Ez így van. Úgy gondolom, hogy egy gyereknek eddig a korig nem kell labdát fognia a kezébe. Addig szerezze meg azokat az alapképességeket, amiket az atlétika ad. Ha megvan a bázis, megvan az alap, akkor arra lehet építkezni. A házat sem a tető építéssel kezdjük.