A karácsony előtti héten két meccs várt az Olajbányászra, az egyik a ligautolsó, a másik a ligaelső ellen, ebből a pécsi kötelezőt félgőzzel, fejben már a vasárnapi összecsapásra koncentrálva húzták be.
Az első percekben ismerkedtek egymással a csapatok, ahogy az általában lenni szokott: az NHSZ-Szolnoki Olajbányász már ekkor jelezte, hogy nem kíván a papírforma csapdájába sétálni, a PVSK-VEOLIA pedig – hiába tudtak csupán két légióst nevezni – azt jelezte, hogy a szimpatikus vesztesnél azért több van bennük. A különbséget a nyitó negyedben a triplák jelentették, a hazaiak négy kísérletből egyszer sem tudtak betalálni, a mieink ugyanennyi próbálkozásból hármat kosárra váltottak. A pécsiek védekezése (illetve annak hiánya a palánk alatt) ráadásul elég komoly átjáróházat eredményezett a festékben, Lewisék köszönték, ki is használták ezt bőséggel.
A második játékrész totális szolnoki dominanciát hozott, az első öt percben gyakorlatilag állva hagyta ellenfelét Oliver Vidin alakulata, Pallaiék némelyik támadást már-már túljátszva haltak bele a szépségbe, de ez egy ilyen meccsen talán bocsánatos. A negyed második fele azért jóval kiegyenlítettebbre sikeredett, a vendéglátók küzdöttek foggal-körömmel. Az újabb fordulópontot talán Subotic szépségdíjas triplája jelentette, onnantól az Olajbányász csinált egy 10-0-ás futást, ezzel nagyjából el is döntve a lényegi kérdéseket a félidőre.
A nagyszünetről egyértelműen a pécsiek jöttek ki kevésbé enerváltan, ennek köszönhetően a negyed egy pontján még a hátrányuk egyszámjegyűre csökkentése is terítéken volt, de Rudner triplája lehűtötte a kedélyeket. Az Olajbányász-játékosok fejében ebben a szakaszban már láthatóan a vasárnapi csúcsrangadó járt, ezt a már 20 perc után megnyert összecsapást érezhetően elengedték.
Ennek megfelelően a záró etap már csak formalitás volt, hiába tudtak Frank Áronék olykor közelebb lopózni, a piros-feketék annyit mindig kipasszíroztak magukból, ami elegendőnek bizonyult a győzelemhez.
