Az interjú első részében beszéltünk Bojan Suboticcsal a mögöttünk hagyott évéről, de adta magát a lehetőség, hogy megismerjük a kicsit távolabbi múltját is, úgyhogy ezt a ziccert nem hagytuk ki.
Mesélj a gyerekkorodról picit, milyen volt a kis Boki a ’90-es években?
Az akkoriban elfogadott gyermeki lét rám is jellemző volt, utáltam a négy fal között ülni, mindig kifelé, a szabadba vágytam. Tudom, a mai gyerekek már nem feltétlenül így vannak bekötve. Mindenesetre teljesen átlagos kissrác voltam, jó tanuló, akit vonzottak a különböző sportok.
Tivatban azért nem lehetett olyan stresszes felnőni, ahogy a magyar ember rákeres a neten, egy aprócska ékszerdobozt lát az Adriai-tenger partján.
Ahogy mondod. Gyönyörű, igazi turistacsalogató hely, ami egyébként nagyon szépen elkezdett kiépülni az utóbbi években. A kedvencem nyáron az egész környék, érdemes ellátogatni arrafelé, aki teheti, az tegyen egy próbát!
Fiatalon is magas voltál, vagy először jött a kosárlabda és utána a centik?
Nem, nem a kosárlabda hozta, úgy alakult, hogy mindig én voltam a legmagasabb az osztályomban. 🙂
Mikor kezdtél el kosarazni, és mikor tekintettél először úgy a kosárlabdára, mint hivatásra?
Elsőként a focit próbáltam, de abban inkább csak lelkes voltam semmint tehetséges, ráadásul elkezdtem komolyan nőni is. Aztán jött a vízilabda, talán a magyarok számára nem ismeretlen a Jankovics fivérek neve, ők az unokatestvéreim, akik mindketten igen komoly sikereket értek el pólóban, habár a 2008-as olimpián éppen a – későbbi aranyérmes – magyar válogatott állta útjukat az elődöntőben. Na, ezek után, talán egy kicsit közelebbi családi nyomásra megérkezett a kosárlabda is, hiszen a bátyám ekkor már egy ideje játszott, én pedig elmentem néhány edzésére, ahol aztán megfertőzött a sportág szeretete. Innen felgyorsultak az események, mert 2-3 év múlva Belgrádban játszottam a KK FMP csapatában, a többi pedig már történelem.
Ki a példaképed a pályán?
A kosárlabdát tekintve nincs igazi idolom, de akit a legjobban tisztelek, az egyértelműen Luis Scola, akihez hasonló intelligenciával csak tényleg nagyon kevesen játszották/játsszák ezt a sportot. Akik még ide kívánkoznak, az a ’90-es évek jugoszláv válogatottja, őket gyerekként imádtam nézni.
Az a típusú mentalitás, ami a balkáni játékosokat jellemzi, szerinted a véretekben van, vagy tanulható képesség?
Nem tudom, hogy ez általános-e, de engem mindig abban a szellemben terelgettek az edzőim, hogy a pályán legyek nagyon kemény, soha, senkitől ne hátráljak meg. Mindig elvárták, hogy szakadjunk meg a győzelemért, ne adjuk fel semmilyen helyzetben az adott meccset. Ha kikapunk, azt is csak úgy tegyük, hogy utána emelt fővel tudjunk a tükörbe nézni. Ez nekem rengeteget segített, azóta is így lépek pályára.
Ezt a mentalitást hogyan viszed át a magánéletbe? Nem tudlak elképzelni két kislánnyal szigorú apukának. 🙂
Otthon kenyérre lehet kenni. 😀 Igyekszem apukaként is helytállni, minden szabaidőm az övék és persze a feleségemé, imádom őket. 🙂
Játszottál már korábban is a Tiszaligetben, mikor az Olaj az Adria-ligában indult. Vannak emlékeid azokról a meccsekről?
Háromszor vagy négyszer voltam Szolnokon, azok mindegyike nagyon rakkolós meccs volt, ráadásul a közeg, a szurkolók közelsége és a szűnni nem akaró buzdítás az nehezen feledhető. Helye lett volna ott az Olajnak még pár évig, de biztos vagyok benne, hogy a jövőben még lesznek ehhez hasonló nemzetközi eredményei, szereplései a klubnak…
