Bojan Suboticcsal beszélgettünk a szezonban megélt tapasztalatairól, a kötődéséről, ami ilyen rövid idő alatt kialakult a város iránt, de szóba került a család is. Első rész.
Milyen érzések kavarognak benned a mögöttünk hagyott szezon kapcsán, mesélj, hogyan élted meg ezt a 9-10 hónapot!
Immár két hete véget ért az idény, felejthetetlen volt, emlékszem, az első napomra augusztusban, az első találkozón meghallgattam a klub elvárását az idényre: jussunk be a rájátszásba! Mindeközben pedig a csapattal egy olyan célt tűztünk ki magunk elé, ami ennél kicsit konkrétabb volt: aki ellenünk játszik, érezze kényelmetlenül magát, ne mosolyogva menjen le a pályáról a meccsünk után. Legyünk felismerhetőek arról, hogy foggal-körömmel harcolunk, kőkeményen védekezünk, nem ismerünk elveszett labdát és megvédjük a hazai pályánkat. Aztán úgy alakult, hogy a klub és a saját magunk kívánalmait is jócskán túlteljesítettük.
… ráadásként még a szurkolókét is.
Ahogy mondod, ez kiemelten fontos, az ittlétem alatt megtanultam, mit jelent ennek a városnak, mit is jelent a szolnokiaknak a kosárlabda, ahogyan azt is, hogy mit jelent az ellenfeleinknek ebben a csarnokban, ebben a hangulatban pályára lépni. Jó munkát végeztünk, megnyerhettük volna a bajnokságot, de történt ami történt, az ezüstéremre is roppant büszkék vagyunk, és tapasztaltam, hallom, hogy a szolnokiak is ugyanígy éreznek.
Ha értékelned kellene egyénileg a 2020/21-es szezont egyéni- és csapatszempontból, hogyan tennéd?
Minden szempontból pazar volt, remekül éreztem magam, ennek persze a fő oka a csapatszellem és az azt szépen megalapozó munka volt a stáb részéről. Mindig jó érzés meccseket nyerni, sikereket elérni, annyit pedig főleg, amennyiben nekünk idén részünk lehetett. Elégedett vagyok azzal, ahogyan ez az egész év alakult, büszke vagyok magamra is, de leginkább a csapattársaimra. Megmutattuk mindenkinek, hogy milyen az igazi csapategység, mit jelent küzdeni az Olaj-címerért, mit jelent küzdeni egy városért és a szurkolóinkért, akikkel – csakúgy, ahogy a csapattársakkal – nagyon jó kapcsolat alakult ki, hiába csak májusban jöhettek be a mérkőzésekre. Ez a fajta jó nexus igen ritka, hálás is vagyok érte.
Mit gondolsz, mi volt a recept, ami az alapszakasz-elsőséghez, a kupabronzhoz, a bajnoki ezüsthöz vezetett?
Ahogy az előzőekben is mondtam, a csapatszellem, magasan. A vezetőség és Gasper nem csupán kiváló kosarasokat, de mentalitásban, életfelfogásban is abszolút “egyívású” embereket igazolt, ez volt a titkunk. Mindegyikünk őszinte, mindegyikünk harcos, végletekig elszánt, egy ilyen keret pedig predesztinál a sikerre, hiába nem a miénk volt a legatletikusabb, leglátványosabban játszó gárda, ettől még bárkivel fel tudtuk venni a versenyt. Ha veszítesz, akkor is tedd úgy, hogy az egyéniséged megmaradjon. Úgy érzem, nekünk megmaradt, emiatt tudtunk hitelesek, szerethetőek lenni.
A szurkolók kedvelik a hozzád hasonló kosarasokat, itt Szolnokon mindig is fontos volt, hogy lássák egy játékoson a soha meg nem alkuvó mentalitást, hogy nem hátrál meg.
Fantasztikusak, büszke vagyok arra, hogy az első pillanattól kezdve mögöttünk álltak, hogy úton-útfélen megállítottak, ha csak néhány kedves szóra is, és örülök, hogy a rájátszásban osztozni tudtak a sikereinkben is. Az imént említettem, de elmondom újra: senkinek nem kell bemutatni, milyen érték ebben a városban a kosárlabda, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy a környező településeken is szeretik az Olajt, itt vannak a meccseinken, ezúton köszönöm az ő bizalmukat, biztatásukat is!
Volt idén a szívednek igazán kedves momentum, amolyan wow-pillanat?
Rengeteg őrült végjátékot nyertünk, szóval nagyon nehéz egy mozzanatot kiemelni, de ha mindenképpen választani kell, akkor az a Falco elleni meccsünk, amivel megnyertük az alapszakaszt. Nem játszottunk jól, ha nem csal az emlékezetem, a negyedik negyed derekán 11 pontos hátrányból álltunk fel. A lefújás pillanatában eufórikus állapotba kerültem, tényleg extra volt.
Egy sokat megélt, külföldi játékos szemével mi mondható el az Olajbányászról, mint klubról?
Szerintem a működésüket külső szemmel látva is az lehet az ember érzése, mint ami nekem, aki csaknem egy éven át belülről tapasztalhattam meg azt. A szervezettség az első naptól kezdve szembetűnő volt. Ez egy kőprofi stáb, patinás múlttal és a helyiek szerencséjére most is olyan kezekben van, akik miatt a jövő is hasonló sikereket tartogathat.
A családod hogyan viszonyult a városhoz? Oké, a covid miatt beszűkültek a lehetőségek, de azért mégis el kellett itt tölteniük egy évet.
A lányom, aki 3,5 éves, mióta eljöttünk Magyarországról minden egyes nap azt hajtogatja, hogy vissza akarok menni/mikor indulunk vissza Szolnokra? Szóval a gyermekeim imádták az ottani létet, annak ellenére is, hogy a covid miatt, ahogy mondtad is, limitáltak voltak a lehetőségeink. A feleségem is elégedett volt – már csak a lányok miatt is -, hiszen gyönyörű a város a két folyóval, a felújított játszóterekkel, a rengeteg zöld területtel, és persze a meglepően kedves emberekkel. Nekem onnantól lett a kedvencem, amikor újranyithattak a kávézók, hiszen köztudottan nagy kávés vagyok, itt pedig válogathattam is a jobbnál jobb helyek között. Szeretjük Szolnokot és úgy általában Magyarországot is.
