Aki ott volt, soha nem fogja elfelejteni. Megszámlálhatatlan ember várta a Zalaegerszegen bajnoki címet szerző Olajbányászt április 11-ről 12-re virradó hajnalban. A tömeg csak nőtt, nőtt, csupa olyan arc, aki csak ritkán jutott ki a meccsre, de ez a nap az övé is volt, na meg minden szolnokié. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen előbb beszéljünk kicsit a mérkőzésről. A klub történetének egyik legcsodálatosabb meccséről!
ZTE- Heraklith – Szolnoki Olajbányász 72-74 (34-31)
Zalaegerszeg, 6500 néző. Vezette: Szamos, Faidt.
ZTE: Bencze T. 5, Lukosius 17, Farkas 12/3, Földesi 3, Lekarauskas 14. Csere: Bodrogi 12/3, Kovács 3/3, dr. Bencze Á. 6, Dobi, Kiss A. Edző: Farkas Sándor
OLAJBÁNYÁSZ: Tóth Z. 3/3, Tóth A. 9/6, Tyubin 15/3, Berkics 15, Abeljanov 14. Csere: Kmézics 14, Horváth I. 2, Judik 2, Kis. Edző: Rezák László, Szalay Ferenc
Kellemes tavaszi nap volt akkor április 11-én csütörtökön. Az iskolákban más volt ezen a napon a tanítás, szinte minden diák valami egészen másra gondolt, máshol járt az esze. Talán csak a testnevelés órákon volt az átlagosnál nagyobb az aktivitás, mindenki kosarazni akart, meg eljátszani, ahogy ő Tóth Zoli, Berkics Laci, vagy Rasid, esetleg Tyubin. Lassan vánszorogtak a percek, de csak elérkezett az a 17 óra, amikor a Szamos-Faidt játékvezetői páros útjára indította az 1991-es bajnoki döntő utolsó mérkőzését.
Alighanem Zalaegerszegen is a csúcsok csúcsának egyike az a nézőszám, ami fogadta a két csapatot. Ma már elképzelhetetlen, hogy szinte belógott az emberek lába, keze a pályára, minden szabad négyzetcentiméteren volt egy szurkoló. Persze ott volt a két busznyi és ki tudja hány autónyi szolnoki is, akik szinte lehetetlen küldetésre vállalkoztak: túlharsogni, amikor többezer torokból felhangzik a „kék az isten” rigmus.
Ezt a meccset országos egyesre, hazai győzelemre tette volna a tippmix, ha már akkor is létezett volna hazánkban a sportfogadás. Meglehetősen idegesen kezdtek a hazaiak, érezni lehetett rajtuk, hogy most már valóban hatalmas rajtuk a nyomás. Pontosan úgy, mint az Olajbányászon az előző meccs második félidejében. Ennek ellenére vezettek, de most lerázhatatlanul ott volt a nyomukban az Olaj. Rezák László általában ritkán cserélte le az első félidőben a centereit, így aztán addig elég keveset volt pályán a fináléban az Olajbányász csupaszív szerb játékosa, Kmézics Zorán. Így nem kis meglepetést keltett, amikor már az első játékrészben magához intette a mester Zokit. Ő pedig élete talán legjobb meccsét játszotta. Foghatatlan volt, amit ráemelt, az bement. Lehetett tempó, ziccer, középtávoli, nem tudott hibázni. Ez óriási segítség volt az Olajbányásznak, ma már tudjuk, alighanem ez volt a győzelem egyik kulcsa.
A bajnoki címvédő mindent megtett azért, hogy lerázza a trónkövetelőt, ám az Olaj remek védekezéssel megakadályozta, hogy a legutóbbi egerszegi meccshez hasonló örömjátékot mutassanak be Bodrogiék. A támadójáték mindkét oldalon csorbát szenvedett ezen az estén, ami nem is csoda, hiszen hatalmas volt a tét. A ZTE nem veszíthetett ilyen hatalmas tömeg előtt, az Olajbányász meg ott állt az aranyérem kapujában, ott, ahol addig soha nem állt még szolnoki kosaras.
Kapkodott mindkét gárda, rutinos játékosok izgultak el helyzeteket. A félidőre három pontnyi előnyt épített a ZTE, de már ekkor érezhető volt, rendkívül szoros végjáték várható.
A fordulás után Bodrogi triplájával próbált szökni a ZTE, ám stabil maradt a Szolnok, nem kezdtek el kapkodni Tóth Zoliék. Pedig lett volna okuk rá, hiszen kipontozódott az addig a támadójátékot meghatározó Kmézics Zorán, Abeljanov is begyűjtötte a negyedik faultját, s még mindig volt hátra a meccsből hat perc! Az Olaj 53-53-nál érte utol ismét Lekarauskasékat, ekkor már Andrej Tyubin is betalált, s ha ő betalált, akkor jobbára foghatatlanná is vált. A szolnoki közönség tombolt, s bizony a tévén keresztül is hallatszott az egerszegi hatezerpárszázhoz képest maroknyi szolnoki tábor hangja! Ugyanis vezettek a kedvencek. Az utolsó két perchez érve előtt Lekarauskas egyenlített (72-72), majd Abeljanov hagyott ki két büntetőt. A túloldalon Földesi elképesztő ziccert hibáz, Lekarauskas ellépi ziccer közben, majd jön az utolsó fél perc, aminek az elején egy tipikus szolnoki támadásból megszületett a meccs utolsó kosara. Abeljanov előbb „megfogta” a legjobb pozíciót, így amikor Tóth Attilától megkapta a labdát, ott már nem lehetett megállítani, bedobta a ziccert. A ZTE még próbálkozott, Lukosius egy-egyezése egy pontatlan dobással zárult, jöhetett az ünneplés, a határtalan boldogság: bajnok lett az Olajbányász.
A játéktéren örülő szolnokiakat egy egerszegi szurkoló meglepte egy kis könnygázzal, így az örömkönnyek közé egy kicsit gázosabb, fullasztóbb sírás vegyült. Így a kupát szinte csak titokban, az öltözőfolyosón lehetett átadni Berkicséknek. De ez ott akkor senkit sem érdekelt, hiszen a magyar kosárlabdázás történelmében először bajnoki címet szerzett a Szolnoki Olajbányász!
Egerszegről aztán elindult a menet haza Szolnokra, az amúgy sem rövid út során a legtöbb kocsmába betért egyet-kettőt koccintani a társaság, majd hajnalban hazaérkeztek a csapatot és a szurkolókat szállító buszok. Az is külön logisztikát igényelt, hogy hová menjen a csapat. A Kossuth téren végeláthatatlan tömeg várta a kedvenceket, így a Tisza-part felől hajtott be a busz a Táncsics útra a városháza hátsó kapujához.
Az ünneplés örök emlék marad annak a sokezer embernek, aki ott volt. A Zalaegerszegen elmaradt éremátadást vasárnapra szervezték meg a klub munkatársai, természetesen a meccs nélküli eseményen is zsúfolt ház várta Berkics Laciékat.
Ez az élmény annyira egybe kovácsolta ezt a gárdát, hogy bár sokfelől érkeztek, Szolnok mindegyiküknek a szíve csücske maradt. Rezák László Szolnokon telepedett le, csakúgy, mint Kmézics Zorán, Berkics László és Tóth Attila. Andrej Tyubin szolnoki lányt vett feleségül, igaz, utána Amerikába költöztek, így utoljára egy edzőmeccsen lépett pályára szolnoki mezben még 1991 augusztusában. Tóth Zoltán, aki karcagi fiatalként jött az Olajhoz, a mai napig itt él, évtizedekig volt a csapat ügyvezetője. Szalay Ferenc ma polgármesterként segíti a csapatot, s közben a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének lett az elnöke. Kis Péter is szolnoki maradt, ahogyan Bede Miklós sem hagyta el a várost.
Az elmúlt harminc esztendőben sok víz lefolyt a Tiszán, az Olajbányász az ország egyik legerősebb csapata azóta is, még hét bajnoki címet szerzett a klub. Játszottak itt az elmúlt harminc évben elképesztően jó játékosok, válogatottak, légiósok, még olyanra is volt példa, hogy egy amerikai az Olajjal elért elsőség utáni évben NBA-bajnok lett. Ám a szurkolók szemében a mérce ez a csapat lett. Hogy miért? Mindenkinek másért. De azért biztosan, mert sikert loptak egy a rendszerváltozás gazdasági következményeitől igencsak sújtott városba, örömöt adtak nyolcvanezer embernek, s Szolnokot a magyar kosárlabdázás egyik legnagyobb fellegvárává tették. Az ő sikerük azért sem múlandó emlék, mert fő letéteményesei azóta is itt élnek közöttünk, a mai napig egyek közülünk, s piros-fekete maradt a szívük mindörökké.
Végezetül álljon itt a névsor, akiknek ezt a csodát köszönhettük harminc évvel ezelőtt:
Rasid Abeljanov, Berkics László, Andrej Tyubin, Tóth Zoltán csapatkapitány, Tóth Attila, Judik Béla, Horváth Imre, Kis Péter, Kmézics Zorán, Bódi Péter, Bede Miklós, Mérész Tamás, Takács Attila, Rezák László vezetőedző, Szalay Ferenc edző, Treffler Tamás szakosztályelnök, Farkas János technikai vezető, Kékesi István szakosztályvezető.
