Nem nagyon akad olyan saját nevelésű kosaras a Szolnoki Olajbányász történetében, akinek a bemutatkozása ennyire beégett a szurkolói tudatba, mint Pallai Tamásé. Az Olajbányász legfiatalabb tagja céltudatos profi, 19 évesen már többször kapott meghívót a válogatott bő keretébe, ösztöndíjjal külföldön is tanulhatott, hosszú, de egyenes út áll előtte a profi kosárlabdában. Beszélgettünk karrierívről, példaképekről, mentális felkészültségről, de az elvárásokról és eddig állomásokról is esett szó. Nagyinterjú.
Kosaras családból jössz, Tomi?
Anyukám nem játszott, de apukám kosaras volt, igen. Amikor az Olaj először feljutott az első osztályba, akkor annak a csapatnak a tagja is volt, de fiatalon befejezte, szerintem még 20 éves sem volt…
Azt mondják, hogy a szülők bármennyire is próbálják a gyermekre hagyni a döntést a mit sportoljon kérdésben, valamiféle nyomást mégis gyakorolnak rá, hogy abba az irányba induljon el, amerre annak előtte ők – talán van ennek némi önmegvalósító, sorsbeteljesítő ígérete is. Nálatok ilyesmiről volt szó, vagy inkább csak inspirált apukád?
Valószínűleg tudat alatt meríthettem belőle is inspirációt, mert anya azt mesélte, hogy kiskoromban is állandóan labda volt a kezemben, a családi legendárium szerint csak alvás közben nem pattogtattam. Ha jól emlékszem, a kosárlabda abszolút saját döntés volt: általános iskolás koromban – másodikos lehettem – bejött egy tanárnő az osztályba, hogy megkérdezze, van-e köztünk olyan, aki szeretne kosarazni, én meg gondolkodás nélkül feltettem a kezem. Amiből szerelem lett a sportág iránt.
Szerencsére nem csak amolyan gyerekszerelem… Ahogy hallottam, már általános iskolában kiütközött, hogy van hozzá tehetséged. Mesélj arról, hogy milyen állomások vezettek az élvonalig!
A suliban nem volt sok edzés, játszottunk ugyan meccseket, de azok még elég komolytalanok voltak. Viszont abban az időben már volt itt a sportiskolának csapata, U11 vagy U12, már nem is emlékszem, de az biztos, hogy az edzőnk, Maroska Mariann terelt erőteljesen affelé, mondván, mindenképpen ki kell próbálnom magam ott. Egy ideig mindkét helyen edzettem, de a sportiskolás képzés annyira beszippantott, hogy nem is volt kérdés, azt választom. Addig szinte repetitív módon csináltuk ugyanazokat a gyakorlatokat, én pedig éreztem, hogy meg fogok rekedni egy szinten, jöttek az új emberek, őket nem lehetett rögtön a mély vízbe dobni, nekem meg akkor már hatalmas étvágyam lett, kellett a több, a jobb. A sportiskolánál kinyílt a világ ilyen szempontból, ott én voltam az új srác, aki képzettségben el volt maradva a többiektől. U16-ig ott játszottam, aztán jött a spanyol „kirándulás”.
Azaz?
Azaz egy Las Palmas-i kosárakadémia Gran Canaria szigetén.
Wow, nem rossz hely egy tindézsernek.
Rendkívüli élmény volt, először fel sem fogtam, hogy ilyen helyre kerülök, nem is éltem meg a kultúrsokkot, hanem gyakorlatilag azonnal honvágyam lett. Fiatalon, úgy, hogy 3-4 ezer kilométerre van a család, a barátok, mindenki, na, az egy brutális megtapasztalás. Mikor hazajöttem, a szülők azt mondták, hogy kezelhetetlenné váltam, ebben nyilván benne van, hogy jóval önállóbb lettem, ebből a szempontból is megedzett a kinti lét.
Ösztöndíjjal kerültél ki egy spanyol akadémiára, amit egy elég veretes rezümével rendelkező amerikai ex-kosaras gründolt. Gondolom, sem a stílus, sem a sebesség nem volt mérhető az itthon látottakhoz.
Ég és föld. Olyan szinten építenek az erőfejlesztésre, a fizikalitásra, hogy azalatt az év alatt 12 kiló izmot pakoltam magamra, de a mentalitás, amivel ők dolgoznak, az is teljesen más. Nagyjából a pékekkel együtt keltünk hajnalban, mentünk edzeni, semmi pötyörészés, másfél óra kőkemény munka, utána meg jött az iskola. Voltak, akiknek kijutott a jóból, és magániskolába járhattak, nekem ez sajnos nem adatott meg, úgyhogy egy hétköznapi, teljesen spanyolajkú suliban tanultam, ahol már az is csodaszámba ment, ha valaki a srácok közül megszólalt angolul. Mindenesetre a spanyolt rekordgyorsasággal sajátítottam el, szóval pár hónap után az osztálytársakkal azért bőven meg tudtam értetni magam, nem lehetett volna eladni Las Palmasban sem.
Valamilyen célnak lebegnie kell ilyenkor az ember szemei előtt. Adja magát – ha már amerikai stílusú akadémia –, hogy a tehetségesebb gyereket az NCAA 1-es divízió (az Egyesült Államokban az egyetemi képzés legmagasabb szintje – a szerk.) felé terelgetik. Te vágytál volna erre?
Nem.
Oké, értem én a viccet, csak nem szeretem.
Nem vicceltem. Engem mindig jobban vonzott az európai kosárlabda, az Euroliga, mint az NBA. Azt hiszem, 14 voltam, mikor eljutottunk egy nemzetközi tornára, ahol olaszokkal, szerbekkel játszottunk, ott tudatosul bennem, hogy nekem inkább ez jelenti a kosárlabdát, nem a tengerentúli.
Ettől függetlenül a képzés hatékonysága, az általad emlegetett erőfejlesztés, maga a játék színvonala, ott, egyetemi szinten bőven elég vonzerővel bírhat egy 16-17 éves srác számára, nem?
Hogyne, ez csábító, de azt se felejtsük el, hogy amikor kimentem, akkor még semmit nem tudtam az egyetemi rendszerről, pont amiatt, mert én kisebb koromban is inkább az Euroligára koncentráltam. Pedig a szigeten mindenki képben volt és igyekezett képbe is hozni az ott tanulókat, ráadásul nem volt ritka az sem, hogy ténylegesen lejött az akadémiára egy adott héten akár 4-5 divízió 1-es edző, akik rendesen scoutoltak (játékosmegfigyelés), edzéseken, meccseken vettek részt. Minden évben a horgukra is akadt 6-8 játékos.
Az elmondottak alapján az NBA sem érdekel túlzottan?
Követgetem, az eredményekkel igyekszem képben lenni, meg néha egy-egy meccs is becsúszik, a kedvenceimért azért tudok lelkesedni.
Kitalálom! Dallas Mavericks.
Halleluka! Doncic még az NBA-ben is egy más kávéház.
Példakép?
Vitán felül. Korszakos zseni, egyszerűen nem tudok nem szuperlatívuszokban beszélni róla.
Fura, hogy egy kortársadat válaszottad.
Már U16-os kora óta figyelem, tényleg megelőzi a korát, ritka az ilyen tehetség, nagyon tetszik a játéka.
Kanyarodjunk vissza az állomáshelyeidhez. A spanyol kitérő után mi is történt? Jött az Olaj?
Nem, egy évet még lehúztam a szolnoki akadémián, Honti Viktor kezei alatt, az egy minden szempontból kiváló szezon volt, egyénileg és csapatszinten is – utóbbinál csupán a döntőbeli leszereplésünk az egyetlen szépséghiba. Rengeteget játszottam, és minden, amit spanyolban tanultam, azt itt kamatoztatni tudtam, akár a fizikai, akár a mentális dolgokat nézzük – hozzá kell tennem, hogy Las Palmasban nem igazán kaptam játékidőt. Emiatt kialakult bennem egy olyan tévképzet, hogy nem fejlődtem semmit, holott az idényben abszolút kiütközött, hogy szinte minden, amit kint tanultam, az számomra hatalmas előnyt jelent. Ehhez persze fejben el kellett jutnom arra a szintre, hogy helyén kezeljem ezt a tudást.
Sikerült?
Az U18-ban rengeteg lehetőségem volt, meghatározó játékosként is tekintett rám az edző, úgyhogy az Olaj előtti évet szerintem értékelhetem sikersztoriként. Az alfahím szerepkörben lubickoltam, állandóan labda volt a kezemben, sarkosan fogalmazva mondhatjuk, hogy bármit megcsinálhattam.
Ha már itt tartunk, ilyen típusú kosarasként gondolsz magadra?
Nehéz kérdés. A felnőtt csapatban ez egészen más, én belülről úgy látom, hogy két kimondott erősségem van: egyrészt jó a kezem, mondhatjuk, hogy egyelőre a dobásomból élek, másrészt pedig még ebben a mezőnyben is atletikusnak számítok, ez a lerohanásoknál, a tranzíciós játékban bőven a javamra válik.
Emlékszem olyan szurkolói felhangokra, miszerint az lenne a legjobb, ha „Pallaiból olyan kosaras válna, aki játékot szervez, mozgatja a társakat”. Szakmailag erre volt hajlandóság?
Próbálkoztunk ezzel tavaly, de jobb, ha az energiáimat inkább magamra fordítom, mert mások kiszolgálása annyira nem illeszkedik a játékstílusomba, ebben az edzői stáb is maximálisan mellettem állt, és áll még most is.
2019. június 7-e.
Ööö… Igen???
Ezek szerint nem égett be a dátum, amikor Pallai Tamás először pályára lép egy NBI-es élvonalbeli mérkőzésen, ráadásul a rájátszásban.
Ráadásul a Szombathely ellen.
Bizony! Mesélj az ezt felvezető időszakról! Jókor voltál jó helyen?
A szerencse mellett azért jutott szerep nekem is. Nem egyszer láttam az U18-as meccseinken Dragan Alkeszicset, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Aztán véget ért a szezon, jött egy hét a korosztályos válogatottal, és akkor már tiszta sor volt, hogy onnan az Olajhoz, az U20-as csapathoz fogok visszajönni edzeni. Jöttek is ezek a tréningek, mi mindig a nagyok előtt tudtuk le a miénket, majd az egyik után megállított Dragan, bátorított, hogy maradjak a felnőttek edzésére is. Mondtam magamban, hogy oké, maradok. Látásból ugyan ismertem a „nagyokat”, viszont remegett kezem-lábam, de 2-3 edzés után megragadtam közöttük. Iszonyatosan imponált ez az egész helyzet, megvolt a bizalom a mester részéről, konkrétan voltak játékok, amiket rám hívott, sőt, nem egyszer maradtunk egy-egy órákat edzés után vele és Jakab Mátéval, hogy egyénileg képezzenek, ez nekem baromi jól esett.
… és közeledett az ominózus Falco elleni összecsapás.
Hallottam a folyosón, hogy ki akarják váltani az engedélyemet, már közel voltam ehhez a Falco-párharcot megelőzően is, de akkor még nem lett belőle semmi, viszont a szombathelyi meccs napján az NBII-esek döntőztek, Tóth Ádi meg egy könyökös miatt nem játszhatott, úgyhogy “berúgta az ajtót” a lehetőség.
Megvolt a drukk?
Meg ám, hajjaj! A megelőző este edzettünk egyet, maga az utazás is különleges volt, nagybusz, szálloda, ebéd, izgultam nagyon, amiből a meccsen szerencsére már semmi nem látszott, pedig rögtön a kezdőbe lettem nevezve, ami visszatekintve nagyon nagy szó.
Milyen volt megélni?
Jó meccs volt, legalábbis a félidőig mindenképpen, amíg tartottuk magunkat, utána sajnos kiütközött a papírforma. De számomra a vége, a hazaút volt leginkább hihetetlen, benyomtam a telefonom, és kaptam vagy 130 üzenetet. Ez hirtelen jól esett, habár utána inkább teherként éltem meg, nyomást helyeztem emiatt magamra. A másnapján nem volt edzés, de bennem akkora stenk dolgozott, hogy muszáj volt lemennem futni néhány kilométert. Utána még lement a hazai bemutatkozásom is a PVSK ellen, de ott már nagyon feszült voltam, a csapat pedig kifejezetten fáradt, így a játék színvonala sem verdeste az egeket, megvolt, lapozzunk.
Mentálisan erősnek tartod magad?
Szerintem amilyen vagyok, azt mutatom kifelé is. Nem vágyom reflektorfényre, szeretnék megmaradni ilyennek, és inkább a pályán főszerepet vállalni. Stabilnak gondolom magam, de a nemtörődöm-mentalitást, amit sok profi alkalmaz a sportban, azt nem tudom magamévá tenni, persze törekszem arra, hogy minden helyzetet higgadtan tudjak kezelni, de egyelőre áltatnám magam, ha azt mondanám, hogy ez megy. Ettől függetlenül jobban szeretek felhajtás nélkül létezni, az tény.
Doncicról ejtettünk már szót, magyar pályatársak közül van, akire felnézel?
Vojára. Egyértelműen Vojára. Láttam játszani, tudtam, hogy zseni, de az emberi oldalát akkor még nem ismertem, majd amikor felkerültem a nagycsapathoz, kellemes csalódást okozott, mert a csapat vezérekét volt közvetlen, normális. Ember tudott maradni, hiába ért sztárstátuszba, szerintem ez mindennél fontosabb. Én is ezt a szellemiséget szeretném továbbvinni, számomra ilyen egy igazi példakép.
Mit vársz ettől a szezontól?
Ez az Olajbányász nagyon jó, egységes, szerethető csapat – azt várom, hogy jobbak leszünk, mint tavaly. Mostanra világossá vált mindenki előtt, hogy milyen munkát vár el Gasper, emberileg is kijön vele mindenki, nem csak a csapattársakkal jó a kapcsolat, de az edzővel is, és ez lényeges. Kellemetlen ellenfeleknek gondolom magunkat idén, nem lesz felemelő élmény ellenünk játszani.
Szeretsz ennek a csapatnak a része lenni? 1-10-es skálán?
12-es! Ahogy mondtam az imént, az edzői stábbal kifejezetten remek a kapcsolat, de ugyanígy a vezetőséggel is, velük szintén egy hullámhosszon vagyunk, örülök, hogy ennek a klubnak szerves és tevékeny része lehetek.
Egyénileg vannak elvárások?
A tavalyi év úgy jött össze, ahogy, nem sikerült igazán megmutatni magam, mielőtt mindennek keresztbe tett volna a koronavírus, idén pedig az orrtörés miatt nem lehettem még pályán – emiatt még egy darabig maszkot kell egyébként hordanom –, de most már rendben vagyok, nagyon várom, hogy újra játszhassak, mert edzéseken magabiztosabb vagyok, többet van nálam a labda is. Követelményeket nem támasztok magammal szemben, egyszerűen csak élvezni akarom a játékot, menni, mint a gép. Hiába alkotják kiemelkedő kosarasok a csapatot, érzem, hogy tudok segíteni a játékommal, hogy a pályán tudok lenni konzisztensen.
Ha nem kosárlabda, akkor hogyan kell elképzelni téged?
Egerben vagyok elsőéves, az Eszterházy Károly Egyetemen szakedzőnek tanulok. A digitális világ viszont nem igazán szippantott be, úgyhogy most jól jön a csapattársak segítsége, például Rudié, de mondhatom Norbit is (Pályi Norbert, a csapat rehabilitációs trénere – a szerk.), aki anatómiában tud segíteni.
Szabadidődben merre, kivel, hogyan?
Imádok horgászni, irtózatosan kikapcsol, a barátnőmmel szoktunk menni.
Horogra akadt idén valami említésreméltó?
Nemrég, miután lejárt a karanténunk, fogtam egy 17 kilós pontyot, ez a csúcs, miután kiemeltem, lett is izomlázam. 🙂
Van valami meccsnapi, meccs előtti babonád?
Sosem alszom 8 óránál kevesebbet, de ez nem csak a meccsnapokra igaz, ebben nagyon szigorú vagyok magammal szemben, képes vagyok 7:59-nél is visszafeküdni…
